Náray-Szabó István

Náray-Szabó István (Szombathely, 1899. július 20. – Budapest, 1972. szeptember 16.): fiziko-kémikus, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1945–1948), a kémiai tudományok doktora (1957). A Budapesti Műegyetem vegyészmérnöki karán 1922-ben szerzett vegyészmérnöki oklevelet. A Műegyetem Elektrokémiai Tanszékén tanársegéd (1923–26). 1926-ban műszaki doktorátust szerzett. Állami ösztöndíjjal a berlini Kaiser Wilhelm Institut für Faserforschungban (1926–28), majd a manchesteri egyetem fizikai intézetében dolgozott (1928–30). 1930-tól adjunktus. 1931-ben a szegedi Eötvös Loránd Kollégium igazgatójává nevezték ki, egyidejűleg a szegedi egyetemen végzett kutatómunkát a Rockefeller-Alap támogatásával, ugyanott magántanári képesítést nyert. 1938–47-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Kémiai-fizikai Tanszékének ny. r. tanára. 1947-ben mint a Magyar Közösség tagját a köztársaság elleni összeesküvés vádjával letartóztatták. 1947-ben 4 évre elítélték, majd még két évre internálták. 1953-tól az Építéstudományi Intézet osztályvezetője, megszervezte az épületfizikai osztályt. 1956-tól az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetében tudományos tanácsadó, 1969-ben nyugalomba vonult. Angliában Bragg professzor mellett kezdte meg a szilikátok szerkezetének felderítését, részt vett rendszertanuk kidolgozásában. Kristályszerkezettani kutatásait Magyarországon is folytatta. Foglalkozott a beton optimális kötési viszonyainak vizsgálatával. Saválló betonféleséget és mozaikparketta-ragasztó eljárást talált fel.